Ugyanazt a tüzet keressük, ugyanazt a lángot, a lángban a forróságot, a forróságban a szinte tiltott perzselést, ami titkon megjelöl magának. A folyamatban, eggyé válunk a tűzzel, hogy aztán magunk is lángok legyünk. És utána? Csak keressük, ugyanazt az érzést, és e máshoz nem hasonlítható érzés visszhangját a másikban. Aztán? Falánkul és megszállottan akarjuk ugyanazt a szív-dallamot, a ritmusával, a néha el-elbotló dobbanásaival, a rianásaival… a másikért. És, azt az elakadó lélegzetet vágyjuk, ott, ugyanakkor – a percben, amikor a szerelem, csókját a homlokunkon hagyja ígérete zálogaként. És bőrünkön, arra a bizsergésre vágyunk, ott, abban a szent pillanatban, valakivel, aki épp a látómezőnk mezsgyéjén rekedve, tudatunk ajtaján dörömböl bebocsátásért. (…)

Így? Így keringünk az illúzió valóságában… szinte élethosszig.

Semmi se lesz olyan és semmi se lesz ugyanolyan, mint amikor először éljük meg katarzisként, a valakihez tartozás élményét. Mert… változunk és mindenki változik. Mert egyetlen állandó van: a változás maga. És, ha ezt nem fogadjuk el, akkor szűnni nem akaró csalódásokban fürdetjük törékeny, finom, halhatatlan lelkünket. (…)

Nincs visszajátszás. S, akinek ez az álma, sajátos, masnival átkötött, díszpapírba csomagolt rémálmában ébred a szíve.

Nem, nem leszünk lángok bárkiben. És nem, nem lángolunk akárkiért. És nem, nem fonódik össze a lelkünk lélek-táncban, csak azzal, aki ugyanebben hisz, aki ugyanilyen mélységekbe képes bele vinni magát, a másikért.

Hol a kulcs?..
Néha, a változásban kell felejteni önmagunk.

/részlet: A felismerés útján/

Adriana D. S. Skinner